A med�l II.

Egy fura helyen �bredtem. A falak nyirkosak, a j�ghideg k�padl�ra egy adag sz�n�t haj�tottak. Kelletlen�l felkucorodtam a sz�n�ra, �s kin�ztem az ablakon. �rdekes m�don ber�csozt�k. De hogyan ker�ltem ilyen magasra? Len�ztem a m�lybe, amit�l kit�rt rajtam a p�nik. T�bb ezer m�ter magasan, egy zord, fekete v�rban voltam! M�ghozz� beb�rt�n�zve! Ilyen lenne a vil�g megment�se? Vagy... lehet, hogy t�lem kellene megmenteni a vil�got? Ett�l a felt�telez�st�l nevetn�kem t�madt, de a vid�m kacag�st hamarosan felv�ltotta a zokog�s. Csapd�ba csaltak, �n meg "h�siesen" belementem. Az az �tkozott n�i hang! � akarta az eg�szet, j�l �tvert, a kis...
- Nem t�l h�zelg�, m�r megbocs�ss... - hallatszott m�g�lem egy ismer�s hang.
- Ki az? - k�rdeztem d�h�sen, b�r tudtam r� a v�laszt. Elegem van ebb�l a hangb�l.
- Akit az el�bb hangosan szidt�l. - mosolyodott el a l�ny. K�r�lbel�l velem egykor� lehetett. �s... nagyon hasonl�tott r�m.

- Szidtam?! Te kutakodt�l a fejemben! - m�rgesen lezuttyantam a sz�n�ra. - Hogy ker�ltem ide?
- Kedvesem! - nevetett mesterk�lten. �gy besz�lt velem, mint egy kisbab�val. Szab�lyosan g�gy�g�tt. - Az�rt ker�lt�l ide, hogy megmentsd a szenved�ket a gonoszt�l. A szenved�k pedig... - azzal odas�t�lt az ablakhoz, �s sz�les mozdulatot tett. - ...mindenki.
- Ha? - bizony�ra buta arcot v�gtam. Anya mes�lte, hogy m�r kisl�nykoromban is ilyeneket csin�ltam: ha valamin elcsod�lkoztam, vagy nem �rtettem, a szememet t�gra nyitottam, nyitott sz�mb�l cs�p�g�tt a ny�l. Apu egyszer titokban lef�nyk�pezte a rettenetesen ostoba arckifejez�semet, �s minden ismer�s�nknek megmutatta. Apa koll�gan�je az�ta �gy b�nik velem, mint egy komplett idi�t�val.

- A gonosz pedig... - itt elbicsaklott a hangja. �gk�k szemeib�l egy k�nnycsepp hullott a hideg k�re. - ... a n�v�rem. Miut�n az ap�m elhunyt, �tvette a birodalom ir�ny�t�s�t, �s az�ta mindenki miatta szenved. A gazdag �s boldog n�pb�l f�ld�nf�t� lett. Henriette egy sz�rnyeteg...
- Henriette?! - na v�rjunk csak! Engem is �gy h�vnak! Egy sz�rnyetegr�l neveztek el? - Az �n nevem is Henriette. A ti�d ugye Caroline?
- Igen. Eg�szen v�letlen�l... nem tudod, mi lesz ennek a v�ge? Mi t�rt�nik vel�nk? - ez vicces. A 16. sz�zadban �l� rokonomnak mes�lem el, hogy mi lesz(neki), vagy volt(nekem) a j�v�ben. Azt azonban nem akarom elmondani, hogy mi fog t�rt�nni ezut�n. Biztos �sszet�rne. Ha tudn�, hogy hamarosan meghal, az �desanyja is meghal, �s egy�ltal�n, a n�pe is meghal, akkor csak elszomorodna. Elmondjam vagy sem?
- Mondd el! Tudnom kell az igazs�got! Meghalok? Igen?
- Igen. Az �desany�d is. A n�ped is. - gyorsan eldar�ltam a szavakat. Jaj, csak ezt ne! Caroline b�gve fel�llt, �s becsapta maga m�g�tt a b�rt�najt�t.
Fels�hajtok. Lehet, hogy az eg�sz �letemet ebben a nyomor�s�gos b�rt�nben kell le�lnem? Nem. Egy �zott-f�zott mad�rka rep�lt be az ablakomon a vihar el�l. Cs�r�ben a b�rt�n kulcs�val.